Kínai horoszkóp

Bíborcsillag horoszkóp - Rólad szól!

Fogantatási Naptár

Fogantatási horoszkóp

Rendezvényekre

Különleges jósdák, egyedi programok

Asztro-coach

Válaszd a jövőt! A sikerkulcs benned van!

Napi Tarot Üzenet

Minden napi Tarot

üzeneted - katt ide!

Bonyolult az életed? Lehet, hogy a neved miatt?

Rendezvényekre kell egy jósda!

Csupán néhány programötlet a 200-ból:

Ismerje meg további ötleteinket! Családi nap, céges rendezvények, privát partyk, bálok? 17 évnyi tapasztalat, megújuló ötletek, ingyenes dekoráció!

Holdnaptár

Titkos szimbólumok és jelképek - melyek ezek?

Közzétéve: 2018. 01. 03. Írta: Újvári Edit Forrás: Tankönyvtár.hu
Értékelés
Ez a cikk 171 napja frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A jelképek a hagyományozódás és a kanonizálódás révén a köznyelvi kifejezésekben és művészetben egyaránt jelen vannak. Miért tekintjük gyakran titkosnak, misztikusnak?

A szimbólumok világát gyakran tekintik titkosnak, misztikusnak. Ebben az értelmezésben – a hieroglifákhoz hasonlóan – meg kell fejteni és újra meg kell tanulni jelentésüket. Kétségtelen, hogy bizonyos jelek – elsősorban a nem képszerű (non-ikonikus) szimbólumok, például a geometrikus jelek – kizárólag az azokat megalkotó kultúra ismeretében értelmezhetők, vagy – forrásértékű adatok híján – örökre némák maradnak. De a jelképek döntő hányada, a képszerű (ikonikus) jelek olyan természetességgel hordozzák jelentéseiket, hogy értelmezésük kézenfekvő. Nem igényel magyarázatot az, hogy az oroszlán elsődleges szimbolikus jelentésében miért a hatalom és az erő, a bárány pedig miért a gyengeség és a szelídség megtestesítője.

A jelképek a hagyományozódás és a kanonizálódás révén a köznyelvi kifejezésekben és művészetben egyaránt jelen vannak. Arany János sajátos túlhajtásukra is rámutat. Poétai recept című versének ironikus sorai a korabeli epigonköltészetet, az „almanach-lyra szenvelgéseit” veszik célba:


Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám,
Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám,
Délibáb, menny, pokol … ha mind egybevészed:
Recipe – és megvan a magyar költészet.

    

A frázissá silányuló, elcsépelt szóképek felsorolása azonban a hagyományos motívumkészlet értékét is megkérdőjelezi. Fölmerül a kérdés, megfakulnak-e, kiüresedhetnek-e a jelképek? Létezhet-e bármilyen művészi kifejezés nélkülük?

A választ – mellőzve az elméleti fejtegetéseket – maga a művészi gyakorlat adja meg. Arany Buda halála című eposzának nyitóképében az „idő vén fája” jelenik meg, amelyben a kozmikus életfa-motívum sokrétű hagyománya cseng vissza. Balladáinak igéző erejét többek között az ősi motívumok – például a vér, a varjú, az élet- és halál-folyó képei – teremtik meg. Az említett képek tartalma, szépsége, kifejezőereje motívumtörténeti előtanulmányok nélkül is élvezhető. Önálló értéket képviselnek, függetlenül attól, hogy hányan és hányszor, milyen sikerrel alkalmazták őket. Viszont a történetiség szempontja, az adott képhez kapcsolódó, hagyományozódó jelentéstartam ismerete magukról a szimbólumokról, alkalmazásuk jellegéről, nélkülözhetetlenségükről is vall. Talán szükségtelen is több példát említeni, hiszen mindannyiunk számára eleven élményként hatnak kultúránk olyan alkotásai, mint Csontváry Magányos cédrusa, a Balázs Béla szövegére komponált Bartók-opera, A Kékszakállú herceg vára szimbólumvilága, Ady biblikus ihletésű képei, József Attila költészetében a Gyöngy vagy a Harmatocska. A hagyomány és az egyedi képalkotás egybefonódása mindenütt tetten érhető.

A szimbólumok saját kultúránk és valamennyi emberi civilizáció megismeréséhez elvezetnek, hiszen gondolkodásmódunk alapvető sajátossága a (jel)képek és analógiák használata. A környezet természeti jelenségei, élőlényei és maguk az ember teremtette tárgyak is a képalkotás alapszókincsébe tartoznak. Minden a világról alkotott tudás kifejezőjévé és érzéki szemléltetőjévé válhat. Például a fény, az ég mindenütt a menny, az istenség, a földön túli erő szimbóluma, és a sötétséghez egyetemes érvénnyel kapcsolódik a pusztulás, a halál képzete. A madár az ősi koroktól megjelenő lélek-szimbólum: az egyiptomi madár alakú ba-lélek, az óind Upanisadok lélek-hattyúja, a kereszténység Szentlélek-galambja egyaránt a lélek-madár archetípus variánsai. A ragadozó madarak az égi eredetű hatalom megtestesítői, a magyar eredetmonda turulja csakúgy, mint a görög mitológiában a Zeusz-sas. Számtalan példa bizonyítja a különböző kultúrák analógián alapuló szimbólumainak jelentésbeli rokonságát, a jelképteremtés és -használat egyetemes jellegét. Ugyanakkor a jelentések eltérései, az adott környezethez igazodó tartalmai egy-egy kulturális terület sajátosságait emelik ki. Míg a kínai hagyomány jin és jang eszméjében a női és férfi elem egymást kiegészítő, egyenértékű, egységbe foglalt alapminőség, addig a bűnbeesés vétkét a nőnek tulajdonító kereszténységben a férfi és nő – mint szellem és anyag – dualisztikus ellentétpárként is megjelenik.

Az európai művészetet és műveltséget meghatározó Bibliában szintén jelen van a transzcendens tartalmak szimbólumokban való kifejeződése. Ahogy a zsoltáríró mondja: „megrendítő, fönséges jeleket adsz” (Zsolt 65,6). A keresztény művészet – más szakrális művészetekhez hasonlóan – gazdag ikonográfiai hagyományt teremtett, amely tanainak képi megjelenítése során a szimbólumok sokrétű, kanonizált tárházát alakította ki. Számok, színek, állatok, növények, tárgyak utalnak az Atyára, Jézus Krisztusra, Szűz Máriára, az apostolokra, az evangélistákra, valamint a Szentháromság, a megváltás, a feltámadás, az utolsó ítélet eszméire. Az antik és a keresztény hagyományokat ötvöző európai – beleértve a magyar – művelődés egész történetén végigvonul a motívumok, jelképek újrafogalmazása, aktualizálása. A keresztény művészet különböző korszakaiban is más-más szimbólumok váltak központi motívummá: a román kori Világbíró Krisztus, a gótika kori Tanító Krisztus és a késő középkor Fájdalmas Krisztusa eltérő jelentéseket hordoz. Az egyéni mitológiák, a művészi képalkotás egyéni változatai is ezer szállal kötődnek a tradicionális szimbólumokhoz. Például Charles Baudelaire a hagyománnyal ellentétes előjelű Káinja (Káin és Ábel), Sátánja (A Sátán litániája), Madonnája (Egy Madonnához) csak az eredeti jelentéssel egybevetve értelmezhető.

Szimbólumfelfogásunk bemutatásakor elengedhetetlen egy olyan nézőpont megvilágítása, amely nélkül pusztán adatok kusza összességének tűnhet maga a szimbólumszótár mint műfaj. E különböző területeket összefogó lexikontípus alapelvét abban látjuk, hogy a mítosz-, vallás- és eszmetörténeti, valamint a művészeti példák kezelésében egyaránt jelelméleti (kultúrszemiotikai) megközelítés érvényesül. Szimbólumfogalmunk következésképpen tágabb területet érint, mint az esztétika és az irodalomelmélet e tárgyra vonatkozó meghatározása vagy a szimbolizmus mint irodalomtörténeti korszak fogalmi konkrétsága, lehatároltsága. Elismerjük ugyanakkor, hogy mindez egy más nézőpontból induló szimbólumelméleti vizsgálódás alapjául szolgálhat. Ez az általánosabb és átfogóbb jelelméleti megközelítési mód teszi lehetővé, hogy a klasszikus esztétika XVIII–XIX. századi nagy elméletalkotói óta eltelt időben kibontakozott, új nézőpont kialakítására ösztönző kutatási területek (pszichológia, szemiotika, kulturális és szociális antropológia, humánetológia) eredményeit is hasznosíthassuk. Ez a megközelítés a téma egyetemességére is rávilágít. Az az általános nézőpont, amelynek értelmében – Claude Lévi-Strauss nyomán – minden kultúrát szimbolikus rendszerek összességeként is meghatározhatunk, úgy véljük, átfogó és kellő alapot ad a különböző vallások liturgiájának elemei, a sumer eposzok, Lao-ce, az ókeresztény alkotók, Shakespeare vagy például Ady műveiben szereplő jelképek, szimbolikus értékű motívumok együttes tárgyalására. Abban az értelemben szerepelnek itt, ami közös bennük: mindegyikük szimbólumok révén fogalmazza meg az ember viszonyát a mindenséghez. Olyan viszonyt, amely jelképeik gazdag képzettársítási lehetőségei révén érzékelhetővé teszi a korukban, vagy akár örökérvényűen racionálisan megfogalmazhatatlan gondolatokat, eszméket, érzéseket. Ebből következően irodalmi példáinkban is a szimbólum általános metaforikus jellegére, toposzként való megjelenésére helyeztük a hangsúlyt.

Az etimológiai indíttatású szimbólumdefiníciók a görög szümbolon ("melléállítás", "ráismerési jel") szóból, illetve annak felismerési eszköz funkciójából indulnak ki (amely két elem például egy kettétört ércpénz, gyűrű darabjainak összeillesztésére, s ezzel azok tulajdonosainak kapcsolatára utal). Ez azonban két egyenrangú elem egységben való kiteljesedésének az elvét sugallja, s nem fedi az egyik érzékelhető, konkrét elem, a jelölő és a másik, kevésbé konkretizálható, eszmei elem, a jelölt bonyolult kapcsolatát. Jelelméleti megközelítésben a szimbólum mint kulturális jel esetében a jelölő–jelölt viszony lényege a többértékűség, amely – akár a hasonlóság, akár a hagyomány által átörökített önkényes egyezményesség a meghatározó benne – a tudatos és tudattalan elemek egyesítésével aktív befogadásra ösztönöz. Az ilyen módon értelmezett szimbólumfogalommal szembeállítható a puszta megnevezéssel egyenértékű jel, amely a jelölt tartalom egyértékűségéből eredően passzív befogadást eredményez. Az a racionálisan nehezen vagy egyáltalán nem meghatározható fogalmi tartalom, képzet vagy élmény, amely egy-egy szimbólumban fogalmazódik meg, természetszerűleg inkább találja meg legmegfelelőbb kifejezési formáját a gazdag jelentéskörű jelképekben, mint az egyjelentésű jelben. Ilyen nézőpontból tekintve a szimbólum a racionális meghatározás ellentéte; lélektani tekintetben pedig az elvonatkoztatásra képes prelogikus gondolkodás eredménye.

A különböző kultúrák mítoszaiban, vallásaiban és művészetében megfogalmazódó jelképek rövid, jelentésorientált ismertetései önmagukban egyértelművé teszik, hogy tárgyunk, a kulturális jelkép a civilizációteremtő ember egyetemes érvényű sajátossága. Az a szimbólumvilág, amely szócikkeinkben megjelenik, szemiotikai, pszichológiai vagy antropológiai értelemben egyaránt az emberi kommunikáció sajátos jelrendszerének, a szimbolikus aktivitásoknak az egyike. Ernst Cassirer, aki ismeretelméletének középpontjába a szimbolikus formák vizsgálatát helyezi, s a „»szelleminek« érzéki »jelekkel« és »képekkel« való kifejezését legtágabb jelentésében” veszi, az „animal rationale” helyett egyenesen az „animal symbolicum” elnevezést ajánlja Ez az álláspont megkérdőjelezi azt a hit- és természettudományos nézetekben egyaránt megjelenő felfogást, amely az embert a célirányos, a beteljesedés felé törő fejlődés főalakjaként értelmezi. Ebben az összefüggésben a ráció mint legfőbb emberi ismérv szintén nem állja meg a helyét. Az viszont történeti tény, hogy az ember mind racionális, mind irracionális törekvéseiben eszményeket fogalmaz meg, ezeket kifejező szimbólumokat alkot, vagy a korábbiakat ebben a szövegkörnyezetben értékeli át. A legpusztítóbb „ordas eszmék” irracionális tanai ugyanúgy szimbólumokban fejeződnek ki, mint az ellenükben megfogalmazódó törekvések.

A szimbólumképzés biológiai értelemben is – az összehasonlító magatartáskutatás eredményeinek figyelembevételével – az ember megkülönböztető jegye, „differencia specifica”. E tekintetben a szimbólumalkotás képességének kialakulása nem csupán az emberi faj kialakulásának egyik alapvető ténye, hanem az elsősorban intellektuális síkon lezajló emberi evolúció magyarázata is. Az agykutatás ez irányú vizsgálódásai szintén megerősítik ezt a nézetet: az emberi intelligencia „az analógiák, metaforák, hasonlatok, példázatok és gondolati modellek világa”. A jelképek szerepének, alkotásának és használatának kutatása a természet- és társadalomtudományi antropológia közös és termékeny határterületének ígérkezik.

Az ember a maga alkotta szimbólumokban fogalmazza meg a világhoz és a másik emberhez fűződő viszonyát. Ismét Cassirert idézve: „…tudatunk nem elégszik meg a különböző benyomások befogadásával, hanem minden benyomást a kifejezés tevékenységével kapcsol össze és hat át. A magunk teremtette jelek és képek világa kerül szembe azzal, amit a dolgok objektív valóságának nevezünk.” Ez magyarázza a szimbólumok alapvetően emberközpontú jellegét: az egyedüli viszonyítási pont az ember. A világ keletkezésének folyamatát a legkülönbözőbb világteremtési mítoszok például az emberi aktivitások vagy az ember által érzékelhető természeti folyamatok analógiájára fogalmazzák meg. Számos mítoszban jelenik meg a kozmikus méretű emberi test mint a világ eredője, illetve az emberi test mint mikrokozmosz, a makrokozmosz tükörképe. A szent nász, a szó/ige, a csakra, a tojás, a mag, a kozmikus ember szócikkeink ennek a szimbólumalkotásnak az egyetemes példái közül ismertetnek néhányat. Az egyes dolgokhoz, színekhez, állatokhoz, növényekhez mint jelölőkhöz kapcsolódó jelentéstartalom mögött szintén felsejlik az ember elsődleges, szubjektív értékítélete, amely kultúránként gyakran eltérő is lehet. (A sárga, a fekete vagy a denevér és a nyúl szócikkek jól illusztrálják ezt a változatosságot.) A kulturális szimbólumok e jellemző, általános sajátosságára az antropológia is rávilágít: „az antropomorfizáló hajlam természetszerűleg adódik a tudat kialakulásának körülményeiből.”

Az a módszer, amely szócikkeink felépítését meghatározza, két fontos elméleti vonatkozást hordoz magában. Az egyik az egyes szimbólumrendszerek öntörvényűsége és ezzel összefüggésben a jelképek hagyományban való rögzítettsége. Ez indokolja az adatfelsorolásokból álló szócikkeken belül a kultúrák szerinti tagolást. Egy bizonyos jelkép konkrét jelentését az adott kultúrában az egységes, összefüggéseiben élő szimbólumvilágban betöltött szerepe határozza meg. Bármi megjelenhet szimbólumként, de jelentésköre csak tágabb kapcsolatrendszerben, az adott kulturális közeg elemeként értelmezhető maradéktalanul. Még az egyértelműen hasonlóságon alapuló, általánosan előforduló szimbólumok esetében is csak aktív befogadásként határozhatjuk meg a felhasználást, a jelölőként való alkalmazást. A jelölő és a jelölt azonossága ellenére a szimbólumoknak különböző értelmezései is megjelenhetnek. Például a hinduizmusban és a kereszténységben az emberi test, a genitális szimbólumok egyaránt a szexualitás jelentéskörét hordozzák, de míg az egyik szövegösszefüggésben szentségként, addig a másikban bűnként értelmeződnek (amint erre a test/hús vagy szent nász szócikkeink rámutatnak). Az ember feltehetően egy a kezdetektől fokozatosan kialakuló világszemlélet fogalmi viszonyrendszerének birtokában alkotja és használja a jelképeket. Ebben a folyamatban a szimbólumhoz kapcsolódó egyezményes jelentés a közösség világképének elemévé válik, abban teljesedik ki, annak alapelemei határozzák meg tartalmát. A jelképek világának meghatározó jellegzetessége a hagyományozódás, amelyet a közösséghez tartozó egyén a szocializációs folyamat során képességeinek és lehetőségeinek megfelelően passzívan, illetve aktívan vesz át. Rendkívül érdekes az a folyamat, amely a különböző kultúrák (természetes, azaz erőszakmentes) egymásra hatását követi s egyes elemeik megfeleltetését, összeolvadását eredményezi. Ennek következtében a szimbólumok jelentésbeli elmozdulása, a hagyományos formai elemeknek más tartalommal való feltöltődése figyelhető meg. A ritka példák egyike a buddhizmus és vallási szimbólumainak elterjedése a Távol-Keleten, majd a helybeli szakrális kultuszok és ikonográfiai elemek ezt követő áthangolódása. Az ókeresztény művészetnek szintén jellegzetes vonása az egyes antik motívumoknak a keresztény művészetbe való integrálódása (erre utaló példákat hoznak többek között a Jó pásztor és a főnix szócikkeink).

A másik elv, amelyet a szócikkek felépítésében fontos szempontnak tekintettünk, a történetiség elve, amely azt leszámítva, hogy ugyanazon szócikken belül a biblikus adatot természetszerűleg előzi meg a sumer mítoszokból merített példa, rendkívül problémás. A párhuzamosan, elszigetelten létező szimbólumalkotó civilizációk esetében eleve önkényes a sorrendiség, azonban az egyes kultúrákról mint önálló, egységes rendszerekről sok mindent elárul. Terjedelmi okoknál fogva kötetünkben főként az európai adatok terén tűnik hasznosnak ez a lineáris szemlélet. Talán ebben a – konkrét, de többségében viszonylagos – sorrendiségben is fölsejlik annak célzatos hangsúlyozása, hogy a kulturális szimbólumok eredendően a mágikus-mitikus szférához kapcsolódó jelképteremtéssel állhattak kapcsolatban.

Az őskori művészet fennmaradt alkotásaiban, az ősi mítoszokban, valamint a természeti népek közelmúlt, illetve jelenkori kultúráiban egyaránt megfigyelhető az ilyen jellegű szimbólumalkotás és -használat. A mágikus erővel felruházott jelkép – legyen az képi, nyelvi vagy zenei – helyettesítő, reprezentáló funkcióval bír, amelynek közbenjárásával az ember a környezetére való nagyobb befolyását igyekszik gyakorolni, valamint a felsőbbrendű, szellemi hatalmakkal próbál kapcsolatot teremteni. (Az áldozás/áldozat és az oltár szócikkekben ezen ősi szimbolikus funkcióknak néhány példája olvasható.) Amíg a mítosz az egyetlen magyarázó elv a világ és az ember mibenlétére, addig a szimbólumok valamennyi emberi viszonyrendszer kifejezői: kozmogóniai, kozmológiai elképzelések, égi hatalmak által elrendelt társadalmi rangsorok érzékeltetői. A Napot, a Holdat, a természeti képződményeket vagy éppen az emberi testet központi elemmé avató szimbolikus világmodellek rendszereiben valamennyi emberi közösség megalkotta a maga világmagyarázatát, szentségekhez kötődő kultuszát és művészetét. Az e hagyományok nyomán kialakuló világvallások természetszerűleg használják tanaik, szertartásrendjük elemeiként a jelképeket. Például a szent iratok tanúsága szerint Buddha, Jézus vagy Mohamed tanításaiban egyaránt megjelenik a fény/világosság és sötétség, ez az ősi szimbólumpár; számos ikonográfiában a testet, fejet övező dicsfény/glória a szentség kifejezője. Ugyanakkor a dogmák és a racionalizáló hittételek a jelképek terén általában a fogalmi-tartalmi szűkülés irányát eredményezik. Az ikonográfia attribútumkódjai, azaz jelvényszerű ismertetőjegyei egyenesen a jelölő–jelölt viszony egyértelműségét hivatottak elősegíteni. Ezzel párhuzamosan a misztikus mozgalmakban (például a ciszterci vagy ferences rendekben, egyes eretnek szektákban) a hit aktív átélése, szakrális művészetükben pedig ennek megfelelően az át- és újrafogalmazást is vállaló gazdag szimbolikus kifejezési lehetőség jelenik meg. Ez utóbbival állnak összefüggésben az önállósodó, különböző esztétikai funkciókban kiteljesedő művészetek szimbólumrendszerei. Ha lényegessé válhat az egyén élményvilága, akkor ebben még a hitélmény is körvonalazódhat. Abból a nézőpontból, amely a jelképek alkotását és használatát a vallásos világkép elemének tekinti, a racionalizmus térhódítása egyben a szimbolikus gondolkodás veszélyeztetője, lényegének szétrombolója. Jung szerint a tudományos megismerés fejlődésével az ember számára egyenesen „…elveszett a szimbolikus kapcsolatból fakadó rejtett érzelmi energia is”. Több helyütt profetikus hangon ostorozza a „luciferi felfuvalkodottságú” rációt, és egy újabb platonikus fordulatot jövendöl meg. Ezzel szemben a zárt rendszerű európai szakrális világkép alaptételeit visszavonhatatlanul szétbomlasztó kopernikuszi–darwini modellek térnyerése és az ezekből eredő tudományos hipotézisek nem vonták maguk után a szimbólumalkotó, -használó művészet hanyatlását. Az ember lényegi sajátosságait fölösleges, sőt káros egymást kizáró tényezőkként feltüntetni. A szócikkeinkben is bőségesen fellelhető modern alkotások tanúsága szerint a konvencionális jelképek a hitközpontú világkép átértékelődésével/hanyatlásával, azaz hagyományos szakrális töltésüket módosítva/vesztve sem szűntek meg létezni. Ennek tükrében a szimbólumalkotást és -használatot nem kizárólagosan a vallásos világszemlélet, hanem inkább az emberi gondolkodásmód lényegi elemének tekinthetjük.

A szimbólumok elméleti vizsgálata éppen a rációba vetett bizalom jegyében és az egyéniséget, a művész világlátását, egyéni szimbólumteremtését elfogadó, sőt olykor misztifikáló modern európai kultúrában jelent meg. Jellemző hogy Goethe, a művész-esztéta szerint a szimbólumok „mélységes jelentést hordoznak, s ennek forrása az eszményi, mely mindig valami általánosságot is rejt magában”. Ezzel szemben Hegel, a filozófus-esztéta a szimbólumot fogalma, történeti megjelenése tekintetében „csak mintegy előművészetnek” tekintette, amely „főként Kelet sajátossága” s a klasszikus művészetet ennek meghaladásaként értékelte.

Maga a racionalizmus is sajátos szimbólumrendszert alkotott, például a fény/világosság és sötétség nagy múltú ellentétpárjával. Jelképes a „fény századának” a hagyományos, vallásos szimbólumvilággal való szembenállása és az új „hitként” értelmezett tudomány szcientista mítosza is (amelynek optimista, haladáselvű felfogása nem azonos a természettudománnyal, annak mai, evolucionista, kritikai racionalista értelmezésével). A tudományos világkép, például a világ keletkezésének természettudományos hipotézise természetesen nem használja tényként a mitikus világ- és emberteremtés elemeit, sőt az ember teremtette szimbólumvilágban jelöli ki azok helyét. De bármilyen mértékben bővül is az emberi ráción, az újabb, kísérletekkel bizonyítható ismereteken alapuló természettudomány, természetfilozófia és -történet, az emberi létezésnek ettől teljesen függetlenül mindig lesz olyan területe, amelynek kifejezésére a jelképek világa az egyetlen eszköz.

Az ember eszményeire, érzelmi világára, művészi és hitélményére adekvát módon a szimbolika ad formai lehetőséget, hiszen az egyéni és viszonylagos élmény sohasem fogalmazódhat meg egzakt módon abszolútnak tekintett meghatározásokban. A művészet lényegénél fogva használja ezt a nyelvet:


Sár és virág, kavargó semmiség,
de hirtelen, mint villám, hogyha lobban –
két sor között – kinyíl nekünk az Ég.
                                 (Kosztolányi Dezső: Vers)
                                 

Kötetünk kapcsán végezetül a szimbólumelmélet egyik kardinális pontját is érintenünk kell. Mégpedig az alapvető szimbólumcsoportok, valamint az általános, a tértől és időtől függetlenül azonos vagy hasonló elemeket hordozó, közös őstípusokból eredeztethető szimbólumok kérdéskörét. Annak vizsgálatában, hogy vajon mi a magyarázata a különböző kultúrákban előforduló, formailag és tartalmilag rokon szimbólumoknak, az égi vagy éppen az alvilági erőkre utaló jelképcsoportok párhuzamainak, két, eltérő alapon álló megközelítés bontakozott ki. Ezekben a szimbólumok eredetét illető központi kérdés a középkori univerzália-vitákra emlékeztető ellentétes álláspontokban körvonalazódott.

Az egyik irányvonal a szimbolikus univerzáliáknak a platonikus fogalomrealizmus szerinti értelmezése, azaz az ideák, a fogalmak, az eszmék és az azokra utaló szimbólumok a való dolgok felett álló, magasabb rendű realitásként való meghatározása.

Ennek nagyszabású kísérlete Jung szimbólumelmélete. Rendszerében, amint egyik 1939-es tanulmányában írja: „az »archetípus« …a platóni értelemben vett »idea« szinonimája.” A tudattalan két összetevőjét, a személyes mellett a kollektív tudattalan létét feltételezi. Ez utóbbi szerinte „nem egyedileg szerzett, hanem veleszületett”, tartalmai az archetípusok, amelyek „mindenütt és az összes individuumokban ugyanazok”. Felfogásában az archetípus ösztönös tendencia és az, „Hogy a lelki struktúra s annak elemei, vagyis az archetípusok egyáltalán keletkeztek-e valaha, az metafizikai kérdés, s ennélfogva megválaszolhatatlan”. Jung antropológiája – amint erre Buda Béla Jung Emlékek, álmok, gondolatok című kötetének utószavában rámutat – a biológiai determinizmus és a lamarcki evolúció oksági elve alapján átörökíthetőnek tételezi föl az emberiség lényeges tapasztalatanyagát. Eszerint a kollektív tudattalan fokozatosan töltődött föl az alapvető archetípusokkal, amelyek eredete a törzsfejlődéshez, nem pedig az egyedfejlődéshez kötődik. Ezek az archetípusok a szakrális művészet szimbólumaiban, az egyes ember életében pedig az álmokban és a fantáziákban törnek a felszínre. Jung tehát, feltételezve a kollektív tapasztalatanyag biológiai átörökítését, ebben látja a szimbólumok egyetemes előfordulásának magyarázatát. A hagyomány és a szocializáció jelentősége ebben a felfogásban háttérbe szorul. A nézeteit ért kritikák hatására viszont kései műveiben már nem magukat a képzeteket, hanem csak a képzetek lehetőségét, azaz a gondolkodási struktúrát tekinti veleszületettnek. Mint írja, a kollektív tudattalan „az agyi struktúrákban öröklődik. Nincs velünk született elképzelés, de létezik az elképzelések veleszületett lehetősége.”

A másik – a nominalizmust idéző – álláspont a jelképek teremtését és szerepét az emberi gondolkodásmód fejlődésének törvényeire vezeti vissza; ebben jelöli ki az általános szimbólumcsoportok kollektív, általános jellegének magyarázatát. Természetszerűleg ez egyben az idealista, metafizikai alapú koncepció kritikája. Gilbert Durand például a szimbólumokat megalkotó képzelet alapvető struktúráit tekinti egyetemes jellegűnek. Ez a fölfogás a szimbólumalkotás eredetének problémáját az egyedfejlődés tényezőivel magyarázza, alapul véve a gyermek- és személyiséglélektan ez irányú vizsgálati eredményeit. A „szimbólumalkotás benne rejlik a gyermek egész fogalmi gondolkodásának kezdeteiben” – foglalja össze erre vonatkozó kutatásait Jean Piaget Szimbólumképzés a gyermekkorban című kötetében. Az emberi személyiség kialakulása, annak biológiai és társadalmi tényezői egyaránt szimbolikus rendszerekben fogalmazódnak meg. Ennek kollektív (általános), valamennyi emberi egyedre és közösségre érvényes voltában fogható meg a kulturális szimbólumok alapvető csoportjainak hasonlósága, „archetipikus” jellege.

E feltevés alapján az ember elidegeníthetetlen lényegi – biológiai fogalommal élve – fajra jellemző lényegeként határozhatjuk meg a fogalmi gondolkodás kialakulásával együtt járó kultúra- és szimbólumalkotó képességet. Ennek a tételnek kézzelfogható bizonyítéka a kultúrák „átjárhatósága”. Ha az ember – elégséges biológiai és szocializációs tényezők révén – bármilyen kultúrát elsajátíthat, akkor képes felidézni, újrafogalmazni a térben és időben tőle távol eső korszakok eszméit, művészetét, azaz párhuzamos szimbólumok révén több-kevesebb sikerrel lefordíthatja azokat a saját kulturális anyanyelvére. A szimbólumok és a bennük felsejlő különböző kultúrák tanulsága/tanúsága egybecseng az antropológus Leakey megállapításával: „A kultúrák közötti, gyakran igen mély eltéréseket nem lehet úgy tekinteni, mint az emberek közötti elválasztó tényezőt. Ehelyett akként kell értelmezni a különböző kultúrákat, amik azok valóban: végső megnyilvánulásaiként annak, hogy az emberi fajhoz tartozunk.”
Forrás: Tankönyvtár.hu